Az erdei ember Dian Fossey földjén

Az erdei ember Dian Fossey földjén

Így búcsúzott Uganda...

2017. augusztus 14. - Tóth Hajnalka!

07.22. szombat – Utolsó kiköltözés (ebben én különösen jó vagyok, ugye) – Entebbe ZOO

 Nem húzom az időt a délelőtt részletezésével, mert csak annyi történt, hogy kialudtuk magunkat, reggeliztünk, összepakoltunk – immár utoljára – és kijelentkeztünk a Hotelből.

Már várt az Acacia saját special hired car –ja, ami előre kifizetett fix összegért kivitt bennünket Entebbébe, az állatkertbe.

 Nem fogalmazhatok úgy, hogy szívélyes búcsút vettünk Kampalától, két ok miatt.

Nem, nem! Rosszul gondoljátok! Nem azért, mert borzalmas város és örülünk, hogy menekülhetünk innen! Hanem egyfelől azért, mert Entebbéig (kb.40 km) nem ér véget a település, vagyis teljesen összeolvad a két város, nem tudtam volna, hol kell lengetni a zsebkendőt. A másik ok az, hogy a légszennyezés teljesen beáramlott az ablakon át kocsiba, amíg a millió kocsi meg boda-boda alkotta dugóban vesztegeltünk, és már kezdtem rosszul lenni. A tüdőm megtelt benzingőzzel, kavargott a gyomromban, szorongatta a szívemet. Így az ülésbe süppedve csendesen bámészkodtam, magamban rögzítve az utolsó pillanatokat még. Nem tudom, hogy lehet, de igazán megszerettem ezt a kétarcú, egyszerre nyomorúságos és lazán lüktető fekete várost, a vörös talajával, különös lakóival együtt.

 A taxis dél körül tett ki az állatkertnél, de előtte felajánlotta, hogy értünk jön, ha körbejártuk az állatkertet (azt mondta, elég arra két, három óra is – nem tudta, hogy bennünket más fából faragtak). Még a nagy hátizsákjaink is a kocsiban maradhattak – ez a sofőrnek kimondatlanul is biztosíték, hogy nem hívunk mást, nekünk meg egy csapásra megoldódott a böhöm pakkok elhelyezésének gondja. Az a jó ebben a világban, hogy mindig minden megoldódik valahogy. Utunk során többször megállapítottuk, hogy Uganda türelemre tanít. (Ahhoz, hogy megoldódjanak a dolgok, azért időnként nem árt kicsit oda is figyelni rájuk:) )

 Na, mesélem az állatkertet.

A Viktória-tó partján létrehozott park az ország egyetlen állatkertje. Nyilván megsínylette a korábbi korszakok hányattatásait, de mára egy igazán barátságos, nagyobbacska kertté nőtte ki magát. A külső állattartó helyek nagyon is tágasak, kiválóan megfelelnek az ott tartott állatok igényeinek. Tetszett, hogy igyekeztek a nagy nemzeti parkokban jellemző élőhelyek szerint kialakítani a tematikát. A belső helyek azonban még rácsosak, kézzel mozgatható áteresztőkkel. A tájékoztató táblák sok helyen kopottak vagy hiányoznak, és olyan amatőr, hogy az állatkerti példány mosolyog rád a fotóról – azért jobban nézne ki a dolog, ha vadon élő rokonát láthatnánk. De végülis mindegy. Viszont az állat angol és tudományos neve mellett ki van írva az összes ugandai nyelvjárás szerinti név is, találkoztunk is egy osztállyal, akiktől a tanár végigkérdezte minden nyelven az adott állat nevét, ők meg kórusban feleltek.

 Abban, hogy barátságosnak éreztük a helyet, nagy szerepe volt a sok fának, melyek közül némelyik 100 évesnél idősebb, ennek megfelelően termete és formája is lenyűgöző.

Az állatok is kedélyesen fogadtak bennünket, dacára annak, hogy dél volt és meleg. (Végre!) Mindenki pihent az árnyékban, erős lihegéssel próbáltak levegőhöz jutni. De azért valahogy mindenkit sikerült lencsevégre kapni, mert mikor készültünk továbblépni, nagylelkűen felemelték a fejüket, vagy ennél is aktívabb tevékenységbe kezdtek.

 Szóval sétáltunk, fotózgattunk, várva az időt, amikor kezdődik számunkra a „Színfalak mögött” elnevezésű különleges élményprogram – amire előzőleg nem sikerült időpontot foglalni, viszont a helyszínen nem volt nagy tülekedés a drága kalandért, így befizethettünk rá.

14:30 előtt két fiatalember, egy széthullás küszöbén álló pick up terepjáróból kiugorva szólított le bennünket. Kiderült, hogy ők lesznek a vezetőink a program alatt.

 Olyan két óra vette kezdetét, amelyet szavakkal nem is tudunk visszaadni, de annyit bizton állíthatok, hogy egyik ámulatból a másikba estünk!

Indításként a rhinókhoz autóztunk, ahol a két fehér (szélesszájú) orrszarvúval barátkozhattunk össze. A fiú odahívta őket a kapuhoz, ahová a látogatók már nem jöhetnek. A behemót állatok viszont, nevüket hallva – és némi széna beszórása után – tiszteletüket tették előttünk. Már attól is fülig ért a szánk, hogy ilyen közelről készíthetünk képeket róluk, noha éreztük, hogy ezek a pillanatok megint nem erről szólnak csupán. Aztán a fiúk mondták, hogy simogassuk meg őket bátran! A hatalmas tülkök mellett 1-2 cm-nyire guggolva vakargattuk a fülük tövét, simogattuk a szarv és a szájuk közötti puha részt. Máris úgy éreztük, megérte a befizetett összeget a különleges élmény – emlékezzünk rá, hogy utunk elején a Ziwa Rhino Sanctuary óriásai közelében még félelemmel vegyes izgalommal mozogtunk.

dsc01921.JPGdsc01929.JPG

 Aztán búcsúzni kellett tőlük, ugyanis várt már bennünket a következő házigazda: egy eszméletlenül nagy hím oroszlán! Hozzá természetesen nem nyúlkáltunk be, viszont a srác Zoli kezébe adott egy jókora húsdarabot, és mondta, hogy kínálja a fenséges állatnak. Eszméletlenül különleges élmény volt számára – még ha rácson keresztül is – megetetni kézből egy ilyen jószágot! Szája fülig ért, mikor elbúcsúztunk az oroszlántól is. Én nem próbáltam ki, jó volt már csak nézni is! Egyébként a kezünket minden alkalommal fertőtlenítették!

dsc01943_masolata.JPG

 Az oroszlánkifutó mellett a hiénák laknak. Hozzájuk kopogtattunk be halkan (a fiú tágra nyitotta a kifutó ajtaját!). A hiénák köztudottan félénk állatok, bár nem hittem, hogy velünk szemben is, azt gondoltam, csak az oroszlánokat tartják tiszteletben. Nagyon helyesek voltak, ismét megállapíthattam, hogy én voltaképp módfelett szeretem a hiénákat. A kis kerek fülük, szép mintázatuk és esetlen mozgásuk olyan szeretnivalóvá teszi őket – szerintem.

dsc02010_masolata.JPG

 Nem jöttek az ajtóhoz, pedig hívogató kezem felkeltette érdeklődésüket, egyre közelebb merészkedtek. Jól láttuk, hogy a nőstény vemhes, hamarosan kishiénák fognak születni. Ez még inkább fokozta tartózkodásukat. A srác egyébként sokat mesélt az állatokról, nem volt szükség arra, hogy az alapinformációkkal kezdje, mert még a rhinóknál elmeséltük, hogy biológiatanárok vagyunk, és azelőtt az Állatkertben dolgoztunk. Így, félig-meddig „kollégaként” társalgott velünk, legalábbis úgy éreztük.

 Amikor a hiénapártól is elbúcsúztunk, felülhettünk a pick up platójára (végre!), és nem hittünk a szemünknek, amikor begurultunk a „Szavanna kifutóra”. Itt egy-két jávorantilop (a legnagyobb képviselője rendjének) lézengett és néhány marha, de mi azért jöttünk, hogy megetessük a legmagasabb zsiráfot (kettő van)!

Oda is jött szépen hozzánk Albert, a zsiráfbika, akitől – bevallom – tartottam az első percekben, mert semmi mással a világon, de a zsiráfokkal szemben vannak régen bevésődött előítéleteim. (Ennek az az oka, hogy elsőéves főiskolás koromban a Nyíregyházi Állatpark egyik zsiráfja kétszer is felöklelt a fejével… Az első próbálkozás még lecsúszott, a második azonban alaposan mellkason talált, és azóta nem szívesen megyek önszántamból az amúgy gyönyörű állatok közelébe. És megelőlegezem nekik a bizalmatlanságot, hogy nyilván ki akarnak nyírni…)

   Albertnek viszont láthatóan eszébe sem jutott ilyesmi. Bár némi felsőbbrendűséget véltem érezni abban, ahogy fölénk magasodott… Először Zoli ugrott le a platóról, hogy akáciával, zöldségekkel kínálja a bikát, ismét kézből! Addig én fotóztam őket. Aztán én is leugrottam, és miután Zoli mondta, hogy erősen markoljam az akáciát, kezdetét vette a „kötélhúzás”! Ugyanis Albert lila nyelvét ügyesen körbecsavarja a szúrós ágakon, alsó fogaival rászorít (felül nincs neki mivel szorítani, hiszen egyes patásokat nem áldott meg a Teremtő a felső fogsorban erre alkalmas metszőfogakkal), és lehúzza róluk a leveleket. Ha muszáj, az ágakat is elropogtatja, de első sorban a levelek érdeklik. Az akácia hamar elfogyott, ekkor kaptam kézbe a zöldségeket. Mint póni a kockacukrot, úgy eszegette ki a négyméteres állat kezemből a paprikát, répát. Fantasztikus élmény megint, ekkor már tökéletesen el voltunk varázsolva!

_dsc0215.JPG

 A zsiráfoktól kifelé autózva – mi, ugye, a platón – eleredt a trópusi eső, és óriási cseppekben hullott a nyakunkba. Jobbnak láttuk mégis beülni az autóba, így jutottunk el a következő – és egyben legelképesztőbb – „vendégségbe”, a gepárdokhoz.

 Mitől volt olyan különleges ez a vendégség? Attól, hogy mi kínálhattuk meg a házigazdát! Mivel kínálhattuk? Whiskas száraz macskaeledellel! De nem ám rácsson át!!!

A fiú először szétválasztotta a két állatot, mert csak egyikük habituált annyira, hogy be merjék engedni a turistákat.

És akkor beléptünk ahhoz az állathoz, akit a kifutó rácsain át is nagy megtiszteltetés lefotózni, sőt, Zoli egyik nagy élménye volt, amikor Szingapurban az üveg előtt fekvő gepárdról nagyon közeli képeket készíthetett. Most pedig besétálunk hozzá, pedig vérmes ragadozó, aki egy mozdulattal keresztülharaphatja a torkunkat!

A TENYERÜNKBŐL ETETTÜK A GEPÁRDOT macskakajával! Hihetetlen, hogy ez velem, velünk történik!

Ha ez még mindig nem lenne elég, a fiú egyszer csak megszólal, hogy nyugodtan simogassuk meg, ha szeretnénk!!! Őnagysága pedig még dorombolt is, miközben nyalogatta a tenyeremről a whiskast! El tudjátok ezt képzelni????

_dsc0241.JPG

_dsc0266.JPG

 Így lépett be az entebbei állatkert gepárdnősténye abba a V.I.P. páholyba, ahová életünk legkülönlegesebb élményeit rejtjük: a Flores-tengeri óriásráják, és – ekkor már – a hegyi gorillák mellé. Eszméletlen! Én a magam részéről nem büszkeséget éreztem, és a világért se szeretnék kérkedni ezzel. Végtelenül hálás vagyok a Gondviselésnek, hogy részünk lehet ilyen életre szóló ajándékokban! (Zoli sokkal inkább a saját verejtékes munkája és az itteni gondozók verejtékes munkája szerencsés találkozásának tartja…hiába, Mérleg, és biológus…)

 Nem volt könnyű szót fogadni, amikor indulnunk kellett… de az állatok nem plüss állatok, és a gepárd – eddig úgy tudtuk – vadállat. Eljött az ideje annak, hogy békén hagyjuk.

 Ugyanebben a rácsos belsőben kapott helyett egy fiatal kis hölgy, egy oroszlánlányka. Nem itt született a parkban, hanem sok társához hasonlóan ő is mentett jószág. Hozzá nem mentünk be, mert bár a rácshoz dörgölte a fejét, nincs „megszelídítve” – viszont kiengedték a kifutóra, ahol boldog hancúrozásba kezdett, mint egy kölyökkutya. Sofiának hívták az oroszlánlányt.

 Noha a csimpánzokhoz külön élménycsomag megvásárlásával lehet csak bejutni, ami sokkal drágább, mint ez a program, azért mégis meglátogattuk ezeket a rendkívüli lényeket, akik itt élnek az állatkertben. Van egy nagyobbacska sziget, ahol tizenkilenc (!) csimpánz él. Délelőtt még csak hármat láttunk, most viszont – a fiút megismerve – mindenki előjött. Sajnos ezúttal nem mehettünk közelebb, ám szó szerint a színfalak mögött meglátogattunk egy magányosan gubbasztó „hölgyet”. Azért zárójelben írom, mert nem könnyű eldönteni, hogy valójában hölgy volt-e vagy úr. Ugyanis ő a világ egyetlen ismert hermafrodita csimpánza! Vaginája van és méretes heréi. Pénisze nem fejlődött, de így is túlságosan bőkezű volt a Teremtő vele… Negyvenhét évet élt le úgy, hogy nem sikerült beilleszkednie a többi csimpánz közé, nyilván őket is zavarba ejti, hogy egyszerre van férfi és női nemi szerve, illetve a hozzá tartozó szagjelek is kétfélék – nem tudják elfogadni, mert nem értik, miért más ő… Rettentően sajnáltam szegényt kirekesztettsége miatt. Nyilván ő sem érti, miért kell magányosan tengődnie, miközben néhány méterrel odébb tizenkilenc fajtársa éli boldog társas életét a szigeten…

 Tőle kissé szomorkásan jöttünk el, de egyébként tagadhatatlanul teljes mámorban úsztunk, amikor még mindig nem volt vége különleges programunknak.

 Charlie, a hatéves kiselefánt várt bennünket, akit megetethettünk banánnal és zöldségekkel. Amíg evett, meg is simogathattuk, ami ugyancsak régi vágyam volt. Sajnos ezután magára kellett hagyni, mert ha elfogy a nasi, előfordulhat, hogy kiskamasz elefántbikához méltóan viselkedik, erre viszont nem terjed ki a biztosításunk…

dsc02401_masolata.JPG

_dsc0341.JPG

 Legutolsó vendéglátónkhoz érve nagyot nevettünk! Afrikai utunk harmadik napján, ugye, a Ziwánál fizettünk be papucscsőrű madár lesre. Martine-nal, a madaras parkőrrel hamar találtunk is egyet, aki tőlünk jó messzire üldögélt a magas mocsári növényzetben. Martine szinte táncolt örömében, többször is elmondta, mennyire szerencsések vagyunk! Minden ügyességünket bevetve készítettünk jópár képet a távolban bambuló madárról. Martine meg is kért bennünket, hogy küldjünk neki a képeinkből.

 Most, itt az entebbei állatkertben, bemehettünk a papucscsőrűek röpdéjébe! Sőt, egészen hihetetlen módon, meg is simogathattuk az egyiküket! Martine elájulna, ha ezt látná! A gepárd és társai után nem tűnik túl izgalmasnak, de nekünk ez is nagyon boldog emlék marad, mert tényleg nagyon jót szórakoztunk a dolgon! A papucscsőrű gólya pedig úgy izgette-mozgatta puha kis szürke fejét, mintha cica lenne :)

  A minden képzeletet felülmúló délután estébe hajlott, így indulnunk kellett.

A Viktória-tó felett esőfelhők gyülekeztek, melyek jó háttérnek bizonyultak az utolsó percek hangulatához. Azért volt okounk mosolyogni is: háromhetes "jégmadár-üldözésem" záróakkordjaként e szépséges kismadarak is eljöttek, hogy elköszönjenek. Előbb csak egyet láttam, aztán még egyet, majd egy egész csapatot. Mind összegyűltek. Akik eddig kikacagtak, mikor meg akartam örökíteni őket legalább egyetlen éles fényképen, most a pillanathoz illő komolysággal álltak vigyázba a parton ünnepi - fekete-fehér - öltözékükben.

dsc02497_masolata.JPG

dsc02502_masolata.JPG

dsc02505_masolata.JPG

A hotel sofőrje ígéretéhez híven visszajött értünk, és hamarosan útban voltunk a reptér felé.

Hat órakor már elkezdtük a várakozást, hiszen a gépünk majd csak 04:15 –kor indul.

Nem. A képernyőn hamarosan megváltozik a kiírás: a kairói járat csak 06:00-kor fog indulni. Semmi magyarázat, semmi cécó, akár csak idefelé jövet… Ennyit az Egyptair-ről. Hogy elérjük-e a csatlakozást? Most még nem tudjuk. Ez lesz az utolsó kalandunk Afrikában. Idén.

 Ha valamiben, hát abban biztos vagyok, hogy engem még visszavárnak a gorillák. Ha nem is azért, hogy „megmentsem” őket, ahogy egykor szerettem volna, hanem azért, hogy ők segítsenek nekem tanulni. Tanulni a természetfotózásról, a békéről, a családról.

 Persze a lényeg nem ez. Hanem, hogy ott vagy, és minden pillanatát magadba szívod. Közben pedig úgy érzed, hazataláltál.

dsc00607_1.JPG

dsc00632.JPG

dsc00695_1.JPG

dsc00722.JPG

dsc00860_1.JPG

dsc00937.JPG

A bejegyzés trackback címe:

https://hegyigorilla.blog.hu/api/trackback/id/tr6412743260

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása