07.19. szerda – Bwindi NP – találkozás a hegyi gorillákkal

 Találkoztunk velük…

Elmondhatatlan. Utána egész délután sírtam.

  Huszonegy éve szeretem őket. Azóta, mióta az első napomon az Állatkertben Golo nekiugrott az üvegnek miattam. Én tizenhárom éves gyerek-önkéntes voltam, ő pedig az ezüsthátú síkvidéki gorilla az Emberszabású házban.

Egy álló évig kellett várnom rá, hogy végre elfogadjon, és ne ugorjon tenyeres-talpast az üvegtáblának, ha meglát. A gondozók – későbbi kollégáim – azzal vigasztaltak, hogy „legalább megkülönböztet!”

Aztán eljött a napja, hogy nem mozdult meg, amint meglátott. Feszegettem a határait, és egyre közelebb mentem az üveghez – semmi. Végül bekucorodtam egészen az üveg mellé, a fémkorláton kényelmesen lehetett ücsörögni. Akkor én már „nagyöreg” belsős voltam, megtehettem.

 Ekkor aztán feltápászkodott és elindult felém. Nem volt a mozdulataiban semmi fenyegető, de az a hatalmas test a maga 200 kilójával, ami akkoriban tömény izom volt, önmagában is félelmetes. Már nem akart bántani. Nem akarta, hogy féljek tőle. Odafeküdt mellém, közvetlen az üveghez – mondhatjuk, hogy csak néhány cm választott el bennünket egymástól. Jellegzetes izzadtságszagát éreztem a levegőben. Szent perc volt.

Azon a nyáron találkoztunk Zolival. Még kezdő tanár volt, kis bajusszal. Barátok lettünk, de az élet elsodort bennünket egymástól tizenhat évre.

 Tíz év önkéntesség után Golo gondozója lehettem. Nem csak neki, hanem az egész családjának, és más emberszabásúaknak is. Sok-sok szent percet kaptam tőlük, amit sosem felejtek el.

 Azt annál inkább igyekszem elfelejteni, hogyan vesztettem el őket. Mély a seb, még sok év után is.

A legnagyobb álmomat is hagytam velük együtt semmivé válni.

De Zoli nem hagyta. Két éve gondolkodik azon, hogyan juthatnánk el Afrikába, hogy vadon élő gorillákat láthassunk az esőerdőben. Szeptembertől június végéig keményen dolgozott, hogy legyen rá pénz. Időbe tellett, de megszületett a döntés: egyszer élünk! És az utóbbi fél évben rongyosra olvasta a Bradt kiadó Uganda útikönyvének 2016-os, legfrissebb (angol) kiadását. Eszméletlen mennyiségű munkát, rengeteg sok pénzt kellett befektetni egyetlenegy óráért. Életünk legfantasztikusabb egy órájáért.

 Korán keltünk, de minden percre pontosan meg volt tervezve. Sajnos a szállásunk (a Broadbill Camp), ahogy tegnap írtam, messze van a NP bejáratától, 7,3 km. Ha nincs bérelt vagy saját kocsid, az elég nagy baj. Mivel az UWA kocsija, amit értünk küldtek volna, reggel másfelé dolgozik, ezért béreltek nekünk egy másik kocsit. Időben megjelent tehát az UWA saját embere egy Toyota 4x4-el, de szerintem simán a saját kocsija volt a kövér fickónak.

Amíg ezzel zötykölődtünk a találkozási pont felé, arra gondoltunk, hogy nem lett volna lehetetlen gyalogosan megtenni ezt az utat, ha mondjuk, ötkor elindulunk, de azért elég embert próbáló lett volna. Szóval a Broadbill Campről ódákat fogok zengeni később, nagyon klassz hely, de kocsival gyere!   

 A Bwindi NP-on belül egy tisztáson gyülekeztünk. Nagyon furcsa volt, hogy egyszerre két tucat „muzungu”-t, „fehérember”-t látunk – eddig leginkább olyan helyeken mozogtunk, ahová nem nagyon vetődnek fehérek.

 A tisztáson három piknikpad sorakozott, ide kellett ülnünk, amikor kezdődött az eligazítás. Egy szimpatikus fiú, Damien beszélt arról, hogy négy gorillacsalád él a területen, különböző távolságra innen és egymástól. Két év munkájával sikerült habituálni őket, de ugyanennyi vad gorilla is él itt, akik egyáltalán nincsenek emberhez szoktatva. Pontosan 880 hegyi gorilla él a Bwindiben és a Virungán – vagyis ennyi az összes hegyi gorilla a világon. (Nem tűnik soknak, de a számuk egyre nő. Dian Fossey idején alig hatszázan maradtak – akkor még nem ismerték fel, hogy sokkal jövedelmezőbb vigyázni rájuk, mint megölni őket és részletekben értékesíteni. Mára azonban ebben nagyot változott a világ, ami reményt jelent nekik). Damien elmondta, hogyan kell viselkedni a gorillák közelében, mi történik, ha ők közelednek, és mi történik, ha támad egy ezüsthátú hím, vagy akár erdei elefánttal találkozunk (két fegyveres kísérő lesz velünk, azért, hogy szükség esetén a levegőbe lőjenek). Az egyik legfontosabb szabály, hogy 7 méternél közelebb nem mehetsz a gorillákhoz! Ha ők jönnek, neked hátrálnod kell. (Valamennyi csimpánz is él itt, de ők félnek az embertől, így nem valószínű, hogy találkozunk velük, még ha halljuk is a hangjukat.)

 A következő pontnál nagyon kicsire húztam össze magam: elmondta, hogy aki beteg, az most szóljon és visszakapja a gorilla-engedély árának (600USD) a felét. Ugyanis a gorillák nagyon fogékonyak az emberi fertőzésekre, és nem szabad kitenni őket ennek a veszélynek. (Pár évvel ezelőtt az ebola tizedelte a síkvidéki gorillákat Afrika középső és nyugati területein.)

 Én csak megfázással küzdök, igaz, már több, mint egy hete, azóta szedem a C-vitamint és esetenként az algopyrint. A Bunyonyi tónál sem volt elég meleg ahhoz, hogy rendbe jöjjek, de nagyon igyekeztem elnyomni a betegség tüneteit. Ma reggel is teljesen jól voltam, csak a köhögésem vált hurutossá – mint valami láncdohányos, olyan hangok jöttek ki belőlem.

 Nem tudom, hogy a többiek mióta vágytak látni a hegyi gorillákat, de biztos vagyok benne, hogy legtöbbjüknek csupán egy egzotikus kaland, egy látványosság, amit könnyedén meg tudnak fizetni. Nekünk teljesen másról szól, sokkal mélyebbről jön az indíttatás. Tudtam, hogy ma délelőtt vissza kell fojtanom a köhögést, az orrfújást, inkább megfulladok – nyilván vagyok annyira kulturált, hogy ha mégis kell, elfordulok, és az ingembe köhögök. Nem tenném ki őket veszélynek. De ha most jelentkezem, hogy beteg vagyok, elveszítjük az egyetlen esélyünket, amire olyan rég vártunk...

 Az eligazítás után négy kisebb csapatra oszlottunk. Nem teljesen értettük, mi alapján szervezték meg a csoportokat, mert baráti táraságokat megbontottak, másokat hozzájuk csaptak… Először nem is nagyon örültem neki, hogy a belga nyugdíjasotthon tagjaihoz kerültünk, erősen aggódtunk, hogy mi kapjuk a legegyszerűbb túrát – mondjuk az Állatkertbe.

 De nem így lett. A mi vezetőnk, John, nagyon szimpatikus fiú volt, ő is mondott néhány dolgot indulás előtt. Például azt, hogy ebben a csoportban, akikhez megyünk, két ezüsthátú és két feketehátú hím, illetve három nőstény és három kölyök van. A legkisebb mindössze egy hónapos és két napos.

Beszálltunk az autókba, kettőnket az UWA terepjárója vitt, amelyik a teherhordókat is szállította, de mi a sofőr mellett ültünk, nem a platón – pedig szerintem buli lett volna… (Ezért is kell a saját kocsi, mert már az indulópontra is autóval kell menni, bár az útikönyv sajnos erről nem ír semmit! Ha tudjuk, sokkal egyszerűbb, és még olcsóbb is lett volna kocsit bérelni Kabaleban.)

 Mielőtt nekivágtunk volna a dzsungelnek, John bemutatta a fegyveres kísérőinket, és az időseknek felajánlotta, hogy a teherhordók segítenek vinni a hátizsákjukat némi pénzért (15 USD/fő!) cserébe.

Végre bevettük magunkat az erdőbe – fantasztikus volt! Nem tudom, a Virunga is ilyen lehet-e, ez irtózatosan meredek volt. A gorillák pedig, ezek szerint, nagyon szeretnek meredek, nehezen járható helyeken mászkálni. Az erdei elefántokat pedig végképp nem tudtam elképzelni, hogy itt kóricálnának.

Egy darabig lefelé tartottunk a völgybe, aztán John adóvevőn megkérte a kollégáit, akik követik a gorillákat, hogy adjanak hangjelzést, merre menjünk. Hallottunk egy éles kurjantást, amiből kiderült, hogy most a hegynek felfelé kell folytatnunk az utat. Ez ismétlődött néhányszor, magamban kételkedni kezdtem benne, hogy a gorillák tényleg nem vonulnak-e napi 1 km-nél többet táplálékot keresve… Már így is sokkal többet mentünk ezen a lehetetlen terepen.

 …Aztán egyszerre John azt mondta, hogy innentől kezdve nem ehetsz, nem ihatsz, viszont annyi képet készítesz, ami egy órába belefér…

Zoli meg izgatottan bökdösni kezdett, hogy „Nézd! Nézd! Ott!”

…Akkor láttam meg a fekete buksifejet! Felettünk kb. 10 méterre ült a bozótban és eszegetett.

…Eljött hát a perc, hogy vendégül látnak engem az otthonukban… Nem tudom leírni szavakkal, mit éreztem!

Az első buksi után felgyorsultak az események, mert megjelent egy nőstény a kölykével, aztán egy nagyobbacska kölyök, aztán az ezüsthátúak…

 …Itt az idő, hogy összeszedjem minden ügyességemet (tudásról sajnos nem beszélhetünk), és ebben az egy órában készítsem el életem legfontosabb fényképeit – mert ezek a pillanatok soha többé nem lesznek visszahozhatóak.

Kedves kollégám és barátom, Zajti Gábor filmes szakember írta nekem pár napja: „Fotózz csak bátran, azzal gyakorlunk és szerzünk tapasztalatot. Törekedj a stabil képmegtartásra, azaz ügyelj a bemozdulásra, és az élességre! És a legfontosabb! A keresőn kívül is nézz! Azaz fontos a kompozíció szempontjából a képkereten belül látni, de azon kívül is nézz és láss, mert akkor csak a kereten belüli élmények maradnak.”

 Igyekeztem megfogadni a tanácsát, és nem kattintani például, amikor csak hátulról láttam őket, olyankor csak gyönyörködni bennük, és eltenni magamban ezeket az érzéseket, az oly ismerős gorilla-illatokat… Ennek ellenére többszáz képet készítettem róluk. Csodálatos lények!

 Egyetlen dolog lepett meg: sokkal kisebbek, mint a síkvidékiek – Golo kétszer olyan nagy, mint ezek az ezüsthátúak; a nőstények pedig akkorák, mint nálunk egy nagyobbacska kölyök. A legnagyobb hegyi gorilla ezüsthátú hím talán 1-2 cm-rel magasabb csak, mint Golo felesége, a kedvencem, Liesel. Én eddig azt hittem, mindent tudok róluk (ha semmi másról nem is, de róluk sokat tudok…), mégsem hittem, hogy ilyen kistermetűek! A fotókon, amiket láttam, nem úgy tűnt, még Dian képein sem látszik, pedig ő 185 cm magas nő volt, és mellette az állatok nem tűnnek kicsinek… Nagyon izgalmas kérdés, hogy vajon a Virungán élő hegyi gorillák is ekkorák-e vagy azok nagyobbak?

 Egyszer csak azon kaptuk magunkat – egyik ámulatból a másikba esve –, hogy a hegyi gorillák körülvettek bennünket! Sokkal közelebb voltunk 7 méternél! Néha még kettő sem volt… Nem mintha törődtek volna velünk, a legnagyobb lelki nyugalommal eszegették a szeder leveleit (mi meg bukdácsoltunk a 75°-os meredekségű hegyoldalon a szederindák fogságában… de mit számított a zokninkon csimbókokban megragadt bogáncs, a kezem bőrébe mélyedő tucatnyi szederszár-tövis? Semmi nem tudott kizökkenteni abból a földöntúli örömből, amit itt átéltünk!)

 Sajnos az egy óra hamar eltelt. Nagyon nagy köszönet és elismerés a kísérőknek, mert mindent megtettek ezalatt az idő alatt, hogy jól lássuk és fotózhassuk az állatokat. A machetével néha egészen a fülük mellől húzták el az indákat, a gorillák rájuk sem hederítettek!

…Elbúcsúztunk ezektől a különleges állatoktól, de a szívünk egy darabját itt hagytuk.

 Természetesen hegynek felfelé indultunk, az autók járta földutat keresve. Piszok nehéz túra volt, de meg sem éreztem: olyan könnyű voltam, mint egy kis pillangó – pedig otthon beledöglöttem volna, és vastüdőért könyörögnék…

Azért az utolsó pár méteren (75°-os hegyoldalon egy kilométernek tűnik!) már elfáradtam, meghallottam a farizmaim sikítozását, hogy nem bírják már sokáig. De addigra kibukkantunk az úton – a varázslatos vörös földúton –, és a szélére rogyva fürödtünk a boldogságban és az izzadtságban. Le a kalappal a belga nyugdíjasok előtt, szépen végigcsinálták a túrát! Hozzá tartozik, hogy nem kellett órákon át kergetni a gorillákat hegyre fel-völgybe le, hanem nagyjából háromnegyed óra alatt „beléjük botlottunk”. Viszont a Kalinzu csimpánzokkal ellentétben, itt több ideig lehettünk, mint egy óra.

 Ide jöttek értünk a kocsik, melyek visszavittek az eligazítás helyszínére, a mezőre.

Ekkor John ismét összeterelt bennünket, az ő kis csapatát, mert különleges ajándék átadására készült.

Amíg mi az erdőben csavarogtunk, az UWA más emberei kitöltöttek egy saját nevünkre szóló oklevelet, melyben gratulálnak nekünk ahhoz, hogy teljesítettük ezt az utat a gorillákhoz.

Az átadáskor, a John-nal való kézfogásnál még vigyorogtam, ahogy a fotón is látszik, de egy perccel utána, mikor kihúztam a borítékból az oklevelet, akkor elsírtam magam. Azt hiszem, Zoli nem is vette észre, én pedig próbáltam megemberelni magam, de nem volt könnyű…

Ilyen boldog-sírós hangulatban leledzedtem még a camp-be való visszatéréskor is, a jóleső melegvizes zuhany alatt. Annak is örültem, hogy végre felszabadultan köhöghetek, nem kell visszafojtanom.

Aztán leültünk egy-egy teával, hogy megnézzük a képeket, amiket készítettünk. Őszintén osztoztam Zoli örömében, amiért rengeteg fantasztikus, éles fotót készített ezen a legfontosabb napon, a legfontosabb állatokról. Tök büszke voltam (vagyok) rá! :)

 Aztán jöttek az enyémek… Tudtam, hogy igazán éles csak néhány lett közülük, de még most (napokkal később!) is könnybe lábad a szemem, mert tulajdonképpen csupán kettő darab értékelhető fotóm lett a több százból. Próbáltam arra gondolni, hogy menet közben is sejtettem ezt, nem szabad elkenődnöm miatta – de rettenetesen elszomorodtam! Áprilisban vettem a gépet DIREKT EZÉRT AZ EGY ÓRÁÉRT! Emiatt számoltam ki előre a következő fél év összes várható kiadását, hogy hitelezhetek-e magamnak előre ennyi pénzt, mert komolyabb géppel akartam idejönni. Zoli és Gábor kollégám is tanítgattak időnként, magyaráztak, amit többé-kevésbé értettem, de nem sikerült készségszinten elsajátítanom április óta. És ez egyedül az én hibám, mert egy szerencsétlen hülye vagyok. Kettő darab „kevésbé pocsék” képet sikerült készítenem életem legnagyobb pillanataiban – gratulálok! Úgyhogy innentől kezdve emiatt is sírdogáltam – nem tudtam lenyelni a könnyeimet. Amikor Zoli kicsit magamra hagyott, akkor meg hangosan zokogtam…

 Tudom, hogy az élmény örökre itt marad a szívemben, de annyira szerettem volna olyan képeket csinálni, amelyeket ki tudok nyomtatni jó nagyban, és bekeretezve feltenni apró albérletünk falára. A saját képeimet.

 Ahhoz, hogy ennyire levert a lábamról a mai nap minden boldog és kevésbé boldog élménye, ez a rengeteg intenzív érzés, amelyek miatt alig bírtam abbahagyni a sírást, az is hozzájárult, hogy egyre jobban győzedelmeskedett a napok óta elnyomott betegség. A lázam ment fel, reszkettem, pedig nem is volt kint olyan hideg.

 Nem tölthettem sok időt a takaró alatt, mert délután négyre volt megbeszélve a vékonyabb fiatal lánnyal, aki érkezésünkkor az eligazítást tartotta, hogy sétára indulunk vele, megnézzük a közelben élő kaméleonokat.

Nehezemre esett feltápászkodni, de akartam is menni, mert reméltem, hogy a könnyű séta a környéken kiráncigál nyomorúságos állapotomból.

Zoli nevetségesnek találta, hogy lassan lépegetünk, meresztjük a szemünket az utat szegélyező növényekre, mert elvileg akárhol találhatunk kaméleont. Hülyén nézhettünk ki, nem vitatom, de nekem jólesett elterelni a gondolataimat, miközben a hegyi levegő kiszellőzteti a fejemet és kicsit talán a hurutos tüdőmet is.

A leányzóval jót beszélgettünk útközben – eleinte a kaméleonokról, aztán a helyi emberekről, mindenféléről. Két órát sétáltunk, miközben ugyan én egyre rosszabbul lettem, jó magasra szökhetett a lázam, majd’ összerogytam már, ugyanakkor erősödni kezdett bennem valamiféle gyanú, hogy talán ez a fiatal nő lehet „Emmi néni”. Ugyanis szemmel láthatóan szenvedélyesen kutatta tekintetével a háromszarvú kaméleont, melyből ötöt is észrevett utunk során (hihetetlenül ismernie kellett őket, hogy így ráálljon a szeme), a camp ügyeit egyértelműen ő intézte – és nem is biztos, hogy olyan fiatal: kisgyerekes anyuka…

 Szóval lehetségesnek tartottuk, hogy ő lenne „Emmi néni”, de ha így van, elképesztően visszafogottan viselkedett a kaméleonokat illetően is.

Jó kis sétát tettünk, kár, hogy ennyire kipurcantam a végére.

Egy órát pihentem a vacsora előtt – bár nem hittem, hogy lesz erőm a vacsoraasztalhoz ülni. Az egyetlen, amitől nem támadt hányingerem, a sör gondolata volt…

Végül mindenből ettem egy keveset, szégyenszemre félig teli tányért kellett visszavinne Paulnak, aki a két lány mellett az egyetlen férfiszemélyzet volt – a szakácsot nem láttuk.

 Egyébként itt mondanám el, hogy háromfogásos vacsorákat ettünk, finomabbnál finomabbakat! Olyan kiszolgálásban volt részünk, amilyen csak a legdrágább szállodákban van! Ez a Paul gyerek olyan jelenség, mintha simán a Hiltonból ugrott volna ide főmindenesnek… Arcán mindig egyforma udvarias mosollyal, szép türelmes angolsággal kommunikálva… Csillagos ötös!

 Ha mindenképpen írnunk kell valamit, ami nem tetszett, hogy Anita, a másik leányzó, mindig őrségben állt a közvetlen közelünkben, nézte, ahogy eszünk, hogy azonnal elvihesse az üres tányérokat. Engem ez eléggé zavart, mert amúgy is lassan eszem, de ha néznek közben, úgy még nehezebben csúsznak a falatok. Főleg ma, hogy nem is bírok enni, kellemetlen volt, mert így nehézkesen adhattam oda Zolinak a vacsorámat… Tiszta ciki volt.

Persze ez semmiség, ha több vendég van, megoszlik ez a fajta teherJ De mi megint úgy jártunk, hogy lényegében egyedül lehettünk ezen a vadregényes helyen!

 Este már vártak bennünket a meleg vizes „babák” a takaró alatt – próbáltam úgy aludni, hogy a fájó torkomat/tüdőmet melegítse.

Mindent egybevéve szép nap volt ez, a gorilláknál tett látogatás pedig örökre belevésődött az emlékezetembe.